A busz szinte teljesen üres volt. Irén és Bözsi az első ajtón szálltak fel, és hátramentek. Bözsi kényelmesen elhelyezkedett, majd ölébe vette a táskáját, hogy Irén melléülhessen.

- Nem ülök le - intett sovány nyakán ülő, egérszerű fejével Irén.
- Miért? - érdeklődött Bözsi. - Hosszú az út...
Irén gőgösen rántotta meg a fejét. - Fáj a lábam!

Bözsi nem értette. Ha fáj a lába, pláne miért nem ül le? De nem kérdezősködött tovább.
- Irén biztos azért olyan vékony, mert állni szokott a buszon - tűnődött. - Ez bizonyára fogyasztó hatással bír. Irén vigyáz az alakjára.

Irén tüntetően állta végig az utat. A buszsofőr néha belenézett a visszapillantó tükörbe, és azon tűnődött, hogy az a vén majom mi a frászkarikáért nem ül le, amikor az összes hely üres. Hirtelen egy részeg lépett a busz elé az italboltnál. A sofőr satufékezett, Irén elterült a földön.

- Nesze neked! A hülye - morogta a sofőr.

Irén jól beverte az oldalát. Most már az is fájt, nemcsak a lába.

- Ülj le - javasolta Bözsi, de Irén, mint egy pulyka, felvágta a fejét.
- Nem én! Akkor nem tudok felállni! - Bözsi vállat vont.

Irén szállt le hamarabb. Oldala sajgott, lábai a hosszú ácsorgástól egyenesen hasogattak.
- Az kellett volna, hogy még le is üljek! Fel se bírtam volna állni a székből!

Bözsi testesebb volt, lábai nehezebben vitték. De a buszon ülve egész jól kipihente magát, így fürgén sétált haza.
- Kár, hogy nem szeretek állni! - állapította meg. - Irén biztos csak úgy szalad haza, hiszen fitt, vékony! Ha rávenném magam, hogy álljak a buszon, én is lefogynék!

Irén vézna, bütykös, visszeres lábait nézegette otthon, majd leszakadtak, úgy fájtak.
- De legalább szépek, vékonyak! - állapította meg.